okt 31

SZÖSSZENET – titkos rekesz

Mindenkinek van egy-két titkos szoba, rekesz a lelkében, amit féltve őriz. Vagy épp félelmében tart kulcsra zárva. Mástól és/vagy akár önmagától is elrejtve.

Mindenkinek akad valami, amiről nem akar beszélni, vagy amiről nem akar hallani. Amivel nem akar, vagy épp nem tud szembesülni.

Érdemes ezeket a reteszeket tiszteletben tartani, hiszen, ha itt az ideje, úgyis kinyílnak maguktól. Feltárulkozik a titok, mely addig ott lapult és várta a pillanatot, mikor rettegéstől, szégyentől, bűntudattól terhes létét csodává varázsolhatja. Adhat valamit, ami addig nem lehetett miénk. Magában hordozva a szabadságot és megkönnyebbülést.

 

Ám addig a  pillanatig türelmet, bizalmat és a jóságba vetett hitet gyakorolhatjuk mindannyian. Önmagunk és mások irányába egyaránt.

Valamint tanácsos csakis akkor és olyan kérdés feltenni – melyre kapott válasszal megbirkózni készen állunk.

okt 25

ÖNZETLEN

Önzetlenség!

Olyan nem létezik!

 

Nem hiszed? Járj utána! Figyeld meg mit teszel, és őszintén nézz magadba, miért. Mindig akad legalább egy „miért”.

 

Még a legapróbb tetteket is vezérli valami. Valami belső késztetés.

 

Hogy honnan tudom?

Tetten értem magam.

 

Pár évvel ezelőtt meghoztam egy döntést és fogadalmat tettem magamnak, amit tegnap estig hitvallásként próbáltam is követni:

„Mindenkinek jár egy mosoly!”. És eszerint is tettem a tőlem telhetőt.

 

Erőszakot már rég nem teszek magamon, így erőltetett, bárgyú vigyorra nem vetemedem – megtisztelve ezzel magamat és a másikat is, hiszen hazugság lenne.

Amikor őszintén kikívánkozik belőlem, akkor belülről fakadó ragyogásként ül arcomon. Lehet akár hétfő reggel, akár péntek délután is. Bárkinek jut belőle.

Bárkinek, bármikor. Addig …, amíg nem tesz a másik valamit, ami bennem rossz érzést kelt, mivel akkor esélyes mosolyom őszbe borulása (sebessége és hervadás az épp aktuális hangulatomon, belső harmóniámon múlik).

És már itt nyakon is csíphető szándékosságom. Megnevezni ugyan nem tudom, gúnynévvel pedig nem illetném, azonban a tény, hogy bárki hatással lehet rá(m), már világossá is teszi a háttérben megbúvó kis ravaszt.

Ezek szerint még mindig hajt valami cél. Ha nem is mindig. Olykor, biztosan.

 

Nem volt ez mindig így.

 

Korábban, általában így volt. Tudatos döntés szükségeltetett ahhoz, hogy arcom ékévé váljon, mivel elsősorban védekezésből, páncélként használtam. Hiszen

  • nem tartozik senkire az épp bennem zajló folyamat, főleg, ha az gyengeségem, sebezhetőségem jele lenne, amivel más visszaélhetne
  • vereségem álcájaként megfosztja a másikat a vágyott és megérdemeltnek vélt győzelemittas pillanataitól
  • általa kedvező képet festve magamról, sérthetetlennek, (irigylésre méltóan) boldognak és persze rejtélyesnek tűnhetek
  • általa nőiségem eszköztára bővül
  • ragyogásom és elérhetetlenségem igazolása is egyben
  • követendő példa, mesteri képesség kinyilatkoztatásaként is értelmezhető.

 

Aztán egy szép napon tudatosságom már nem csupán eszköz volt, hanem cél. A védelmi pozíció csodával határos módon pillangóvá cseperedett és boldogságom, belső harmóniám támogatójává alakult.

Ezen az apró, hétköznapi kis tetten, gesztuson is végigkísérhető személyiségem fejlődéstörténete, valamint az eddigi sérüléseim még feltáró, gyógyító, (meg)oldandó, és bizony kihívásokkal teli folyamatai.

Megtanultam észlelni a motivációt, a rejtett, vagy éppen teljesen egyértelmű belső folyamatot. Megéltem és egyben láttam is a bennem zajló, vagy épp dúló harcot. A békét is. Már képes voltam megkülönböztetni a látszatot a valóságtól. A láttatni kívántat, a belülről fakadótól.

Mások megítélése, vagy épp elfogadása kényszerítő hatástól mentesen érhetett. Ha elfogadnak, elfogadnak. Ha nem, hát nem. Ha szimpatikus vagyok, legyek. Ha utálni akarnak, vagy közönnyel reagálnak rám, megtehetik.

 

Ám tegnap este fülön csíphettem a bennem szunnyadó, még mindig elfogadásra és kölcsönösségre törekvő énemet. Mosolyért cserébe mosolyt vártam.

Ehelyett pökhendiséget, kioktatást, lekezelést és elutasítást kaptam.

Hogy nem esett jól – az enyhe kifejezés. A kezdeti döbbenetet düh és harag váltotta fel.

Ebből is sokat tanultam. Magamról. Arról, hogy hitrendszerem része a kölcsönösség és az elvárás.

Valamint, hogy átengedtem a hangulatom, lelki békém „feletti hatalmat” egy idegennek. Csupán azért, mert nem azt tette, amit (el)vártam, vagy amit esetleg én tettem volna hasonló helyzetben.

És nem utolsó sorban azt, hogy nem biztos, hogy örömömben bárki, bármikor osztozni kíván. Főleg nem viszonozni azt.

 

És felmerül bennem a kérdés:

mi a harmónia titka? A belső békét őrizni kell? Biztosan számítani kell a támadóval, kibillentővel? Eleve harcolni kell a békéért?

 

Ezt ma még nem tudom megválaszolni még magamnak sem, azonban mára átfogalmaztam a hitvallásomat: Mindenkinek jár egy mosoly! Magamnak IS!

 

Talán első lépésként ez is elég.

okt 19

SZÖSSZENET – vagyok

“Vagyok, aki vagyok.”

 

Azt adom, ami én vagyok.

Nem azt, amit érdemelsz,

és nem is azt, amit te szeretnél kapni.

okt 12

SZÖSSZENET – bátorság

Úgy gondolom, hogy az igazi bátorság ahhoz kell, hogy önmagunkkal szembenézzünk (akár tükörben, akár egy fa tövében leülve), döntéseket tudjunk/merjünk hozni, vállaljuk annak következményeit és legfőképp – vállaljuk önmagunkat.

Még ha ezzel “ellenségeket” hozunk is létre környezetünkben.

Még ha “meg nem értéssel” szembesülünk is naponta.

 

Önmagunk félelmeinek fel- és elismerése, ill. feldolgozása, valamint korlátaink áthidalása … Szerintem ez az igazi bátorság. Megsemmisülve, újra építve önmagunkat.

 

Hegyet mászni, vállalkozást létrehozni a kudarcokat követően, vagy segíteni másokon erőn felül… Az, szerintem eltökéltség és akarat. Az egy belülről fakadó  vágy megvalósítása.

 

Vágytól hajtva, eltökélten küzdeni, akarattal kitartani … akár egy cél érdekében, eszmét támogatva, egyedül vagy másokkal – mindez döntések következménye és elismerésre méltó, talán követendő példa is.

Azonban felmérni belső vívódásainkat, meghallani belőlünk (és igazából nem is a másiknak) harsogó kiáltásainkat vagy éppen “néma” sikolyainkat, észlelni támadásainkat ;

felmérni korlátainkat és szembesülni félelmeinkkel;

valamint oldani mindezeket – mindenkinek kötelessége. Már ha igazán élhető és boldog életet választunk.

 

okt 11

SZÖSSZENET – tapasztalás

Istenem! Hányszor, de hányszor átkoztam a sorsot. Hányszor, de hányszor nyalogattam a sebeimet, ujjal mutogatva másra (ismerősre vagy épp ismeretlenre), minden bajom okozójaként.

 

Aztán egy nap rájöttem, hogy bizony korábban már érkezett jelzés, majd figyelmeztetés; azonban én azzal mit sem törődve tettem tovább elvakult dolgaimat. És lőn hatalmas arculcsapás, mely földre terített, és egyben észhez is térített.

Rájöttem, hogy hibáztam. Olyan döntést hoztam, mely vakvágányra visz; vagy még rosszabb, hatalmas és talán végzetes baj okozója lenne.

Így leültem (hisz mást úgy sem tehettem a kórházi ágyon) és elmolyoltam helyzetemen.

 

Rövid idő alatt összeállt a kép, és hálásan tekintettem az elkövetkező napokra. Életem eddigi legnagyobb fájdalmait szenvedtem el, legborzalmasabb  leckéjét bifláztam be, mely egyben a legcsodálatosabb időszakká színezte felépülésem napjait, heteit. Számtalan helyzet letisztult (az érzelmek és életem szereplői a helyükre kerültek), és a még előttem álló utam is egyértelműbbé vált.

Megtanultam a hibákért, buktatókért hálássá válni, hiszen mindezek tapasztalatok és lehetőségek egyben, arra, hogy tanuljak belőlük. Magamról és az igaz valóságról.

Általuk hozhatom meg a számomra megfelelő döntést, élhetem meg azt, amire igazán szükségem van a fejlődéshez, önmagammá váláshoz. Legyen az első “látásra” jó, vagy rossz. 😉

okt 10

SZÖSSZENET – van még mit tanulni

Tanulj a fától, mely árnyat ad bárkinek, bírálat nélkül, elfogadással.

Tanulja a virágtól, aki csupán ad, elvárásoktól mentesen, hisz pompáját megosztja mindenkivel.

Tanulj a gyermektől, hisz nincs benne félelem és az idő fogalmát sem ismerve gondtalan.

Tanulj az időstől, ki már tudja mi fontos és mi szükségtelen.

Tanulj a kőtől, mely magában rejti a hidat, házat, szobrot és kavicsot egyaránt – koptatja szél, víz, faragja véső … mégis biztos alapot képez.

Tanulja a pillangótól türelmet az (át)alakuláshoz.

Tanulj az évszakoktól elengedés és újrakezdést.

Tanulj az árnyéktól, észlelni a fényt.

Tanulj a víztől, önmagaddá válni, kitartóan haladni célod felé.

Tanulj a Naptól megfelelni vágyás nélküli életet, hisz valaki hálát ad fényéért, melengető cirógatásáért, más pedig átkozza égető sugaraiért.

 

SKDJ

okt 09

SZÖSSZENET – térdre rogyva

 

Olykor az önkormányzati útfelújítások is hatással bírnak saját utamon történő (fel)újításokra. Bár nem tervezett beruházás része, és még a tanulópénzt is én fizetem. 😉

 

 

Ha mást nem is, egy valamit biztosan megtanultam az évek során.

Semmi értelme falat vonnom magam köré, hiszen védni nem véd meg semmitől, csupán gátol. Téves biztonságot nyújtana és még a (szabad ki)látásban is akadályozna, hiszen a perifériát szűkítve a lehetőségek, megoldások is korlátozódnának általa.

Ha pofára kell esnem, úgyis megtörténik. Elég hozzá egy kis “útfelújítás”, hogy megtorpanjak, megpihenjek (vagy inkább lerogyjak) és a meglepettségből felocsúdva immár új útra lépjek.
Ekkor van értelme a buktatónak. Hasonlóan a betegségekhez, melyek időt és teret engednek az “újrainduláshoz”., hogy átértékelődhessenek helyzetek, kapcsolatok, képességek, lehetőségek.

 

Azonban ha ezekkel a pillanatokkal nem élek, és elkúszom mellettük, később csupán fejemet ver(het)ném a fal(aim)ba. 😉 Érdemes hát csöppet ücsörögni és a vérző sebek ellátást követően molyolni – olykor szükséges felmérni a kátyúkat és toldozás-foldozás helyett teljes útfelújításba kezdeni. 😉

SKDJ

okt 09

SZÖSSZENET – LOHOLÁS helyett

Nem vagyunk egyformák. Ezt már számtalanszor megtapasztaltam, és igazolást is nyert.

Miért kellene megértenem, vagy egyetértenem mással, másokkal? Mindenki tegyen úgy, és azt, ami jólesik neki.

 

Így van ez a futással, kocogással is.

Személy szerint a hűs, hajnali kocogást részesítem előnyben. Amikor még csend honol a zöldellő parkban. A kutyák szuszognak gazdáik ágyai mellett, és még a madarak is húzzák a lóbőrt. A napocska pedig épp csak másik oldalára fordul.

Loholás és kínlódás helyett ez a röpke időszak békével, nyugalommal tölt el, és frissítően hat a még rám váró feladatok előtt. Mit nekem gördülő izzadságcsepp, sajgó izom, párás levegő, vagy épp metsző hideg.

Hazafelé sétálva már madárcsicsergés kísér. És persze itt-ott felbukkanó kóbor macskák szegődnek társamul.

A csillagos égbolt alatt lépkedve mindent elsöprő erő suhan át rajtam, miközben oly aprónak és mégis végtelennek érzem magam. Ilyenkor úgy érzem, bármi megtörténhet. Csoda és varázslat egyben.

 

SKDJ

 

UI:

Persze ilyenkor nélkülöznöm kell az izzadt, izmos férfi felsőtestek látványát is, ám kimaradok a női és férfi csöpp ruhadarabokból kikandikáló testrészek kacsintásából is.

Megéri?

Meg! 😀

okt 09

HEGEDŰSZÓ

A hely: Keleti pályaudvar aluljárója

Időpont: menekültek távozását követő nap hajnala

 

 

Hegedűszó egy átlagos, borongós csütörtöki napon

Ahol korábban a tomboló hőséget, hirtelen beköszöntő didergő hajnalok váltották,
ahol korábban hajnalban emberi testek hevertek ruhákba és pokrócokba bugyolálva,
ahol korábban orrfacsaró bűz terjengett,
ahol korábban a reménytelenség és a hit megfért egymás mellett, a szeretet és gondoskodás a gyűlölködéssel, szánalommal…
Most síri csend honol. Csupasz minden. Meztelen és védtelen. Emberek, érzelmek, színek és szagok nélküli velőt szaggató síri csend.
Markoló üresség… a téren.
A semmiből, csupán foszlányként, egy magányos hegedű suttog. Épp csak észlelhetően. Nem kesereg, nem sír. Hogy hol, hogy ki által… oly távolról… egy másik lélektől. Földöntúli hang, mely cirógat, gyengéd, ám egyben keserédes is. Magába foglalva az egész világot. Az egész ÉLETet. A boldogságot, bánatot, az ölelést és eltaszítottságot.
Egy könnycsepp gördül az arcomon.
Ez a nap más …
És ebben a percben a vörösen izzó Napocska kibukkan az aranyló felhő mögül.
Valami más.
Valaki más.
Én.

Hálás vagyok azért a napért (is). Elfogadtam, befogadtam. Majd este elengedtem. Ez az Élet maga.
Hálás vagyok azért a pár pillanatnyi muzsikáért. Mely által érezhettem. Mindent, egyszerre.
Minden nap egy csoda!

SKDJ

okt 09

SEGÍTSÉG

Mi a csoda?
A lélegzés maga? A szél, vagy a villám? A repülés? Az évszakok változása? Az éjszaka és a nappal váltakozása? A hernyó pillangóvá válása?

Számomra a szeretet és a hála a legnagyobb csoda, varázserővel bíró képesség, mely képes a borús időszakot és helyzetet ragyogóvá tenni. A kétségbeesést, reménytelenséget hittel lecserélni, színnel, illattal, érző pillanatokkal megtölteni.

Hálás vagyok, hogy segíthetek. Hisz értelmet nyernek szemeim, melyek látják a rászorulót;
kezeim, mellyel adhatok, foghatok, támaszt nyújthatok.
Lelkem érezhet, szívem együtt dobbanhat. Emberré válhatok, aki a rohanó világban megpihenhet és átélheti az igaz perceket, melyben vége szakad a társas magánynak, a láthatatlanságnak, érzéketlenségnek.
Igazolást nyerhet létem és életem célja.
A színek színesebbek, a szagok orrfacsaróbbak, az illatok bizsergetőbbek, a hideg metszőbb, a hőség égetőbb.

Ilyenkor érzem, hogy élek. Minden porcikámat áthatja és túlcsordulok.
Az önzetlen szeretet, önzetlen segítség lebénítva emel a föld fölé, ölelve és csontig szaggatóan.
Legyen csupán egy hétköznapi gesztus, evidens cselekedet, mégis kiforgatja világomat a négy sarkából. Elfeledem ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok. … Vagy épp ezekben a pillanatokban lelek önmagamra.
Szólnék, kiáltanék, ám megnémulva küzdök a könnyeimmel, melyek utat törnek maguknak, engedélyemet, beleegyezésemet sem kérve.

Egy cseppnyi jelen, mely felforgatja a múltat és a jövőt. Egy pillanatnyi tudatosság a tudat teljes hiányában. Mérlegelés és döntés nélküli, ego-mentesség. Ösztönös, emberi létállapot csupán.
Mert van és létezik az “emberi” jóság … ami talán épp állati ösztönünk hagyatéka.

SKDJ

Ui: nem csupán állattársaink, hanem embertársaink iránt is 😉

Régebbi bejegyzések «